Johann Wolfgang von Goethe
Mintha…
Mintha
a tested lennék úgy érezz
mintha egy válasz lennék úgy kérdezz
mintha
az utad lennék úgy kövess
mintha
már tiéd lennék úgy szeress
mintha
a szavam lennél úgy beszélj
mintha
csak igaz lennél úgy is élj
mintha
csak napom lennél úgy égess
mintha
az élet lennél úgy éltess
színes széles a csend
ha itt vagy
csend velem
mintha
a vágyad lennék úgy higgy bennem
mintha
egy dallam lennék hallgass engem
mintha
csak véred lennék éltesselek
mintha
csak benned élnék érezzelek
színes a csend
nézd én már majdnem, elfeledtem hinni
s újra érzem hinni lehet
hinnék neked
mindenki azzá lesz amivé tette
a szeretet és a gyűlölet
megváltottál
itt vagy velem újra nekem
nézd, én már majdnem elfeledtem sírni
s újra érzem könnyem meleg
könnyed meleg
Te hoztad el
mindenki vére piros mégis mindenki
más és másképp szeret
Te így tudtál
Fordította: Rab Zsuzsa
Reményik Sándor
Csak egymáshoz
Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden -
Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik
És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!
Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,
Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra -
Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon
S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.
Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,
De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt -
Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánksugároz:
Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz.
Kormányos Sándor :
Te is ?
Álmodtam rólad
s most nem tudom:
Vagy-e?
ott túl az álmokon.
Csak bennem rebbenő
árnyalak?
Ébren még soha nem
láttalak...
Álmodsz-e rólam
mondd,Te is?
Rezdülök olykor
benned is?
Vágyod-e azt,
hogy várjalak?
Most becsukom szemem:
Hogy lássalak...
Mint árvizek színén a horpadt, rossz tál,
a bukdácsoló ketrec, kutyaól -
ó hol vagyok már, ha elhajítottál,
vagy csak elhagytál egyszer valahol?
Visszhangzanak csapásaid az éjben,
mindenki tudja, bár senki se lát,
ahogy lebontod, tördeled a térben
kőtábláid, a lelkem otthonát.
Szaturnuszgyűrűt bontott szédülésem,
izom s idegszál izzadt, dolgozott,
hogy átússzam a tűfokán, a résen,
csak legbelül a szívem nem mozog.
Mind hihetem: a szeretet elégít,
jobban tudom: üres a végtelen,
utolsó mécs, egy csöpp remény elég itt,
mert ezt is már sötétben képzelem.
Még mindig vár, azóta vár kezedre,
vagy hangodra, vagy jelre legalább,
hogy fényév múlva vagy már jövő keddre
megenyhül még irántam a világ.
Nem lázadok, csak nincs időm kivárni,
fogytán az élet, apró buborék.
S későn se lesz, s elég vigasznak bármi.
Csak elveszek - ha én vagyok a tét.
Jó: próba volt és sajnos ki nem álltam,
kockázat volt, mely végül engem ejt;
de mi lehettem s aztán mire váltam,
hogy fölidézted értem e delejt?
Már tudok mindent: tudok megmaradni
és keringeni, mint a csillagok.
Egyetlen szó tud mindent visszaadni:
bár végül végre mondd meg - kid vagyok!
Parujr Szevak: Szerelem 
Utadba jön - nem is kerested.
Útjára megy - hiába nem ereszted.
Mindegy - csak tűrd szótlan panasszal!
Mindegy - üvölts, ha az vigasztal!
Mindegy - harapd némán a nyelved!
Mindegy - párnád ököllel verjed,
vagy görcsösen szorítsd a szádra!
Hiszel? - most istent káromolhatsz!
Hitetlen vagy? - hitet tanulhatsz!
Legyintenél - az is hiába.
s hiába vágyol a halálra.
Hát élj, s tanuld meg elfogadni,
hogy nem tud ennél többet adni:
utadba jön - nem is kerested,
útjára megy - hiába nem ereszted.
Takács Gábor: Van úgy
Van, hogy már nem kell szólni,
Van, hogy elég csak ülni,
S így csendben, háttal
A kedvesnek dűlni.
Van, hogy a szél a nyelved,
Van, hogy a fény a hangod,
S ha hozzáérsz, kedvesed
Teste a lantod.
Van, hogy elég a csöndből,
Van, hogy elkezdesz futni,
S nem érdekel az sem, hogy
hova fogsz jutni.
Szilágyi Domokos: Most
Most, amikor éjfelekig
kell dolgoznom görnyedt-hajolva,
hogy nincsen percnyi pihenés:
most van szükségem mosolyodra.
Most, amikor zúgó fülem
szavak olvadt-érceit issza:
most, most van szükségem nagyon
simogató-lágy szavaidra.
Most, amikor fáradt kezem
törött szárnyú madárként rebben:
most kell, ha csak egy percre is,
hogy megpihenjen a kezedben.
Az átvirrasztott éjszakákat
enyhítse egy-egy pillanat;
hisz ezerévnyi pihenést ad
mosolyod, kezed és szavad...
William Butler Yeats
Az ég köntösére vágyik
Volna csak enyém az ég köntöse,
arannyal hímzett ezüstszínű fény,
az ég kék, sötét s szürke köntöse,
melyben az éj jár s a hajnal s a fény,
azt teríteném lábaid elé,
de minden kincsem csak az álmaim,
álmaim terültek lábaid elé,
lépj lágyan, amin jársz az álmaim.
/Szabó Lőrinc/
Babits Mihály
Húnyt szemmel... (1906)
Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.
Szécsi Margit: Körülötted bolyongok
Belső zsebedbe bújva
lehetne élni szépen
dobogós boldogságban
halálig szívverésben.
Birtalan Ferenc : Add a kabátod
Javíts ki, hogyha tévedek.
Fejed karomon lenne tán.
Mint a mezőn a kisfiút ha
eléri a vihar
s nincs tanya, anya, hova futna
kapkodott lábaival,
a tömött, dühödt ég dörög,
a tarlón szalmaszál pörög,
ő mint az állat, nyöszörög,
zokogna, de a félelem
elveszi könnye melegét,
sóhajtana, de hirtelen
reálehel a hideg ég
s csak akkor, amikor sovány
testén és arcán halovány
borzongás villan, mint a villám
s fekete eső dől szakadva,
az mintha belőle fakadna,
mint mérhetetlen nagy sírás,
amely fölgyűl a földeken,
fénylőn csorog a zöldeken,
árkot betölt és gödröt ás,
hömpölyög a réten, az éren,
hömpölyög fönn a levegőben,
s a gyermek megindul a téren,
útja van ebben az időben-
így tört e vágy rám, ily veszetten
ily hirtelen, ily szilajon,
férfi létemre sírni kezdtem.
S e könnyel ázott talajon,
hol nehezen emeli lábát
az ember, ki pedig sietne-
megállok most. A kívánságát
észre se venném, ha szeretne.
B.Radó Lili : Ünnep
Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,
hogy szíved bíborborával vársz reám
és ó-ezüsttel terítesz miattam;
s hogy el ne fussak előled riadtan,
lelked titkos, százegyedik szobáját
virággal díszíted fel énnekem.
Tiéd minden ujjongó énekem,
tiéd lelkem szivárványos zománca,
tiéd a derű, mely rólam szerteárad,
nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,
örömnek jövök, sohase verlek láncra,
ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren, -
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetük közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelid mosollyal
lelkét kileheli:
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.
Kassák Lajos
Üzenj
Beszélgessünk beszélgessünk
Te meg Én
beszélgessünk nem szegletesen kemény hanem puha
legömbölyített szavakkal
ahogyan a szerelmesektől tanultuk
alig hallhatóan
ahogy a tölgyfa levelei beszélnek egymással.
Mondj nekem valami szépet
hogy én is mondhassak Neked valami szépet.
A szemeimhez beszélj
a homlokomhoz
egyenesen a szívemhez
Te Nekem
és Én Neked.
Az álom partjairól üzenj
egy újszülött nevetésével
tenger hullámaival
játékos delfinekkel
harangszóval
egy sassal
amint az ég kékjében lebeg.
Kicsikém
elképzelt madaram.
Te meg Én
beszélgessünk a világról
amiben bolyongunk
és nem találjuk egymást.
|
Ady Endre: Könyörgő májusi levél
*****
Mintha halkan szólnál:
Vigyázz, sokan nézik, Ne játsszunk csókosdit, Játsszunk temetésdit. Játék, játék, játék, Csak vidámabb volna, Kergetőbb egymáshoz, Éhesebb a sorsra. De csodától félve, Vidámságtól futva Föllepi palántánk Gyilkos árnyú dudva. Magam kinálása, Magad kelletése: Két hamar-vén gyermek Tréfás temetése. Sírnivaló tréfa, Unnivaló vágyság, Kívánatot űzni Kívánó kívánság. Szórakozott játék, Reményadás félve, Szomorkás elszánás Szánó hittetése. Ölelkező álmunk Csókokba se csattan: Föllegek járása Hideg magasakban. Hideg magasakban, Szépben, jóban, télben, Csak nem engedelmes, Nagy teljesülésben. Nem a csoda útján, Nem a rendnek útján, De játékot vesztve Játékot hazudván. Ám ad a Tél farkast, Fogakat az éhség, Vágyakat a közöny, Foltokat a szépség. Buzának őrlődést, Őrlődést a vágynak Halál-komolyságot Gyáva élet-táncnak. Virágot nyílásba, Valóba a tervet, Nevekbe a titkot Örök csoda kerget. Folyót a tengerbe, Buzát a malomba, Életet Halálba S téged a karomba.  Szabó Lőrinc : Varázslat Tegnap az enyém volt, puha álomfürdő az ajaka, kívül már megbomolt a rend, aztán éreztem, odabent hogy nyitotta meg kapuit egyre sóvárabb csókokig s hogy folytak körül eleven belső selymei melegen s hogy várt, akármit, hogy zihált, istent, akihez lelke szállt, halált, megváltást, valamit, s megnőve, mint a testen át harang ha zúgna döngve száz, hogy vezette az éjsötét gyönyörnek roppant ütemét egész az olvadó agyig minden szívdobbanás. Tegnap az enyém volt. Szivacs telik meg úgy, ahogy az agy itta a vért és a bolond idegek, izmok s mind a csont, amíg mint földalatti ár remegve és túlfojtva már fölszakadtak és ömleni kezdtek misztikus sebei, Óh elvérzés, édes varázs, halál! S óh, rossz feltámadás! Élni megint? Sírtam, amint lazultak forró kapcsaink: fülemen és szememen át visszatárt lassan a világ s ahogy idő s tér fölmerült, ahogy a rend és öntudat jött mind közelebb, úgy került ő egyre távolabb. Így volt tegnap. Ma már megint egyre gondolnak ajkaink, messziről érzem közelét, véremben hordom gyönyörét, a percet, melyben megszakad s egyetlen álló pillanat lesz a jövő,- hogy várom én, hogy melegedjek melegén, hogy várom azt a holnapot, mikor mindent megállítok és mint varázsló, száműzök minden mást ég és föld között s tán kitalálok valamit, hogy ne csak, ne csak egy kicsit, de ne érezhessek soha semmi mást,- ne az ostoba életet, új kezdést, időt, csak őt, csak őt, csak őt! |
||
|
|
|
|
*****
Hol volt, hol nem volt,
Pilinszky János : Egy szenvedély margójára
A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.
Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szíve a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedül lett.
Nem szabadul már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.
Hepp Béla : Szavak
Szeretnék átbeszélni hosszú éjszakákat,
hallgatni csak repkedő mondatod,
nézni, hogy hangra formálod a szádat,
s hajadba túrni, hallak, itt vagyok,
szeretném, ahogy ölemben fejeddel
mesélnél új és új történetet,
szeretném, hogy egy percre se feledd el,
én hallgatlak, és itt vagyok veled,
szeretnék aztán hallgatásba bújni
hogy képpé váljon minden gondolat,
színnel teljen minden, minden új, mi
rakoncátlan szavakban szalad,
aztán majd én is hosszasan mesélek,
a múlt időkben mi történt velem,
beszélnék arról, hogy sodort az élet,
mint épült bennem fáradó jelen,
beszélnék arról, a hétköznapok csendjén
hogy vált ünneppé az, hogy létezel,
és a napjaimat élni hogy szeretném,
hogy kérdésemre lényed mit felel...
te válaszolsz ha nem is kérdezek,
egyszerre érzem minden rezdülésed
ahogy nyakamra ráfonod kezed,
és csendbe fúl egy megfogant ígéret
ahogy összebújik ajkad és az ajkam,
így, sóhajommal hagynám, hogy mesélj...
lépteid mellettem hallom gondolatban
s látom, ahogy továbbsodor az éj.
*****
Lányi Sarolta : Nem tiéd az akarat...
Kedves! ha gondolsz rám, ha rám feledkezel,
ha írsz, vagy szemed betűsoron cikázik
éber gondok közt, ásító unalomban,
asszonyszemekből, férfibeszédben,
nevetve, sírva, alva és ébren
körülölel és rád ragyog
egy emlék, ami én vagyok.
Kedves! fogadj el, haraggal el ne kergess,
ne bánd, ha néha hozzám küld a lángod,
ne lázongj daccal érte. Nem tiéd
az akarat, felém mi hajlít, sem az emlék,
mely aranyköddel felhőzi be kerted,
hol vágyvirágok fájva fakadnak...
Én akarom ezt. Én akarlak.
*****
Fodor Ákos : Arcképcsarnok
Van egy arc,
amit csak önmagunkat elképzelve látunk
– lehet, hogy ez az igazi.
És van annyi arcunk,
ahányan csak ránk néznek (és: ahányszor!) és még az is lehet,
hogy ezekben akad néhány közös vonás
– lehet. Akkor ez a valóság.
Van egy,
amit tükörbe nézve látunk: villám-
gyorsan alakuló, képlékeny látvány:
múzsája a Szomszéd Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék
– efölött hunyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el.
És van,
van arc, amit csak az lát, aki szeret,
akit szeretünk. Ez a legszebb,
a legmulandóbb. A legérvényesebb.
*****
Csukás István : Virágének
Vakmerőn nyúlok
s biztosan érted,
tétovaságom
hitre cserélted.
Szótlanabb szónál
ez az áhítat,
több a valónál
mégis megríkat.
Lehull az inged,
nincs ami födjön,
szép szüzességed
fehér hófüggöny -
Mint torony omlik
össze, ki voltál,
örömöd ring, ring,
simább a tónál.
Egymásnak arccal
kerültünk végre,
szorongva hallgatsz
némább beszédre.
Nincs nagyobb titok,
nincs nagyobb vigasz:
rád hasonlítok,
rám hasonlítasz.
*****
Weöres Sándor : A társ
napsugár közé,
készíts belőle
lángvirágot
s aki a földön
mellén viseli
és hevét kibírja,
ő a párod
*****
Csukás István: Szerelmes vers
Ülj ide mellém, s nézzük együtt
*****
"Mily kevés választja el a két
nemet, ám e kevés át nem léphető,
örökre szétválaszt, s mi örökké makacsul
egyesíteni akarjuk, kettőből egyet,
ha pillanatra is, visszaidézzük a
teremtést sóváran s fáradhatatlanul,
meg-megállítva az iramló időt,
magunkat a másikban újraálmodjuk,
így leszünk igazán férfiak s így leszünk nők.
E különbség megjelöl, s mi
megjelöljük vele életünk díszleteit,
csinálva furán egy férfi- s egy
női világot, mintha lenne ilyen,
nincs ősibb szokásunk, s ekörül
forog minden. Vagy talán mégsem
olyan ostoba e szokás: állandóan
figyelmeztet, ha már lankadna a kedv!
Így gerjeszt áramot a lusta idegben,
borzongó bőrünkön a vágy kisül,
mindent feledve keressük egymást
gondon, betegségen, öregségen át,
gyermekként ámulva s játszva
a másik testével, sose tudunk
betelni vele, hogy nem olyan, mint
a miénk, fürkésszük, megsimogatjuk,
ha másként nem, a ruhán keresztül,
a szemünkkel, mert nem lehet megunni! "
Váci Mihály : Derengő
Derengő vagy, mint felhőszűrte fény,
melynek se lángja nincs, se pontos árnya;
kimondhatatlan, mint szívben a mély
szenvedélyek szenvedő hallgatása;
és kitapinthatatlanul belém
hasítsz - nem tudom, merre fájva?
Megfoghatatlan vagy, mikor ölel
karom, mikor legfájóbban szorítlak;
beteljesült csoda - nem hiszem el,
hogy van, amit szívem Benned gyanítgat.
Léteddel magad ellen vétkezel.
Akkor hiányzol legjobban, ha itt vagy.
Csak zsongj bennem, mint elszállt dallamok,
adj merengést, mint hívó költemények.
Ölelj és altass: - már mindent tudok,
amit tudni lehet - s semmit sem értek,
Jaj! meg ne kérdezd , hogy mit akarok,
mert sírásomat nem csitítja térded.
*****
Nemes Nagy Ágnes : Egy ismeretlen
Egy ismeretlen, kongó, nagy szobában,
hol néhány szék van és egy zongora,
itt mondanám meg, hogy már nem szeretlek,
s talán nem is szerettelek soha.
S átölelne a kongó, ismeretlen,
s egyedül maradhatnék, mint a fa,
jutalmául, hogy bátran ezt hazudtam,
mert oly nehéz. De hol van a szoba?
*****
"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."
/ Stephen King /
Várnai Zseni: Szerelem
Messze, a kéklő üveghegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
rubintos tűzben szikrázik a fény.
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta ver forró piciny szíve
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból jön a szerelem!
Már láttam egyszer, jött egy pillanat
szívemre ült és hittem, itt marad,
utána kaptam gyorsan és kezem
átfogta csöppnyi testét melegen,
vergődött, karmolt és az átkozott
tenyeremben verébbé változott,
szebbik valója eltűnt, messze szállt
s talán már más szív fölött muzsikált.
Elfogni őt, bezárni nem lehet,
akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
hogy utolérje azt a madarat.
A színe, hangja mindig újra más,
meseszerű, különös és csodás
Ott fönt lakik a kék üveghegyen
az a madár, a neve szerelem.
B. Radó Lili: Tudd meg
Tudd meg, én Neked fájni akarok,
emlék akarok lenni, mely sajog,
mert nem lehettem eleven valóság.
Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,
hogy ne én jussak róla az eszedbe,
akit engedtél elmenni csókolatlan.
Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
és minden szó, mely kimondatlan maradt.
Nem láthatsz tengert s arany sugarat,
mely nem a szemem lesz s a mosolygásom
s hiába hunyod be szemed, hogy ne lásson,
mert a szívedbe égettem be magam.
Minden hajnal, minden nap alkonyatja,
a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,
a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,
minden asszonykéz, minden férfivállon,
s az asszonyod, ha karodba veszed:
mert sohase voltam eleven valóság,
mindenütt, mindig, minden én leszek.
Réger Frigyes - Novellák
részlet
- Szeretsz? - kérdezte a lány.
A fiú válasz helyett kissé megemelte a lány arcát, kutatta szemét, mosolyát. És váratlanul, hosszú csókkal felelt.
Aztán újból kérdezte a lány: - Biztos, hogy szeretsz?
- Nem mondtam , hogy szeretlek - felelte a fiú -. - Azért,mert szép vagy? Azért, mert ragyogó szemű vagy? Azért, mert nem tudom, hogy az alakod, a mosolyod a csókod van -e rám ilyen hatással? De te, kedves, ezekből mit érzel?
- Azt, hogy szeretlek - mondta a lány egyszerűen. És várta, remélte a választ. Ugyanígy, ilyen természetesen, igazán. Egyszerűen.
A fiú most sem felelt.
Éppen ezért kérem, kérdezem: szeretsz? - ismételt és remélt a ragyogó szemű.
- Nem hiszem - mondta a fiú, könyörtelenül, szárazon, egykedvűen.
- Akkor ... - ijedten rebbent a lány szeme - , akkor miért mondod mindezeket?
-Mert így érzek.
A lány nem értette az összefüggést. Akar, kíván, magáévá tesz, de ezt nem vállalja, egy szóval, egyetlen boldogító szóval sem.Miért?
Azt hitte, csak ő nem érti.
Gyurkovics Tibor:Péntek
Elvétem már a tárgyakat. A lényeg
elsikkad már a télből és a nyárból,
az azelőtt okosra nézett képek
hada most semlegesen vádol.
Az azelőtt fölépített varázshegy
most egycsapásra össze-vissza omlik,
s én így maradok véglegesen már egy
betört világban és sorsom csomóit
ki nem bogozva, ostobán, hanyatt,
csak azt érzem, arcomra folyik lényed,
akár a nap, a viasz és a lényeg,
s csak bámulom az üres tárgyakat.
+++
A látványt ölte meg bennem szemed.
Nem tudok látni, mióta rám néztél,
csak azt, ami testedből föllebeg,
izgalmas fákkal lett tele a légtér,
de belső fákkal, mik úgy nőnek egy
hatalmas tájon, hogy az meg se látszik,
zsúfolásig tele vagyok veled
és nézlek, nézlek a megvakulásig.
Tapogatom az arcod. Ez az arc.
A végtelen. A minden arcok arca.
Nem látom már, csak amit te akarsz,
az ölelés zsákjába vagyok varrva,
ezer öltéssel a húsomba szúr
minden kis izmod, mint a tű.
Mi szorít össze veled ily vadul?
Szeretlek. Olyan egyszerű.
+++
Olyan közel vagy, hogy tested szöge
egész a szemgolyómat éri,
fordulnék, törnék kifele,
de arcod elől nem tudok kitérni,
el nem fordíthatom a fejemet,
a szemben-lét fáj, kínzó, gyáva helyzet,
az arcomat szorítja a kezed,
hogy ordítani tudnék – s csak szeretlek.
Üvölt a táj. Mert elhagytam teérted,
elhagytam árnyait és szögeit.
A boldogságot. Holnap jön a péntek
és testemet testedre szögezik.
+++
Már lélegezni sem tudok. Merev
pupillámat az egekre szögeztem,
belém fúródtál, mint hegyes üveg,
s én csüngök csak ezen az egy kereszten.
Következik a végső Golgota.
A kicsike, a helyi, az egyéni,
mert kinek-kinek meg kell halnia
ahhoz, hogy e világon tudjon élni
Következik az önfeláldozás.
A látványtalan és őrült alázat,
míg fölhasítja bőrödet a nyárs,
a test pedig vergődik, mint az állat.
És megreped a hegy. Csorog a vérünk,
az üres éjben elhasad karunk.
Csak az válthat meg, aki meghal értünk,
s csak azt váltjuk meg, kiért meghalunk.
Baranyi Ferenc: Egy perccel hamarabb
Sosem a búcsúlevelek,
nem a szakítás, nem a könnyek
jelentik azt, hogy elköszöntek
örökre a szerelmesek,
de a strandon a tétován
más combra áttévedt tekintet,
a türelmetlenül leintett
hálálkodás a nász után,
ha nincs folytatni gusztusod
a kedvesed-harapta almát
vagy mikor gyönge diadalmát
meghagyni színleg sem tudod
mikor először áll meg úgy
pillantásod a kedves arcán,
hogy nem vidámodsz fel nyugalmán
s nem leszel tőle szomorúbb,
mikor szúrás nyomán a vér
egy perccel hamarább megalvad
és mikor csók közben magad vagy -
szerelmed véget akkor ér.
|
Bella István: Gyönyörűen
Ha szeretni akarsz, bejöhetsz,
Felhúzhatod a kezemet, Kinyithatod a vállamat, Én már semmit se akarok,
~~~
„Az egyetlen dolog, ami megengedi, hogy az ember nyugodtan regresszáljon az, ha megbetegszik. Mondjuk otthon. Szerintem a legegészségesebb az lenne, ha olyan emberekkel venné magát körül az ember, akiknek csak úgy meg lehetne mondani, hogy „Egy hétig ágyban akarok maradni, nem vagyok náthás, nem vagyok beteg, de azért légy szíves hozzál teát, etess meg, legyél kedves velem.” Ha ezt meg tudnánk tenni, s volna valaki, aki szeretne minket annyira, hogy megtegye amit kérünk anélkül, hogy náthásak lennénk, akkor nem kellene náthásnak lennünk. Nagyon jó lenne, ha az ember találna olyan barátokat, akikkel ezt meg lehet csinálni betegség nélkül.”
„Megbocsátottam a megbocsáthatatlant, megpróbáltam pótolni nélkülözhetetlen embereket és elfeledni az elfeledhetetleneket. Néha csak ennyi,
Biegelbauer Pál: Érintés
|
||
|
|
|